Meghalt Göröcs János. 81 esztendősen elment a valaha élt egyik legnagyobb magyar labdarúgó, Újpest büszkesége, a lila-fehér futball univerzum egyik legfényesebben ragyogó csillaga.

Ötszörös bajnok volt, kétszeres kupagyőztes, VVK-döntős, KEK-gólkirály, olimpiai bronzérmes, világbajnoki ötödik, 62-szeres válogatott. Mindemellett Budapest díszpolgára, a Magyar Labdarúgó Szövetség életműdíjasa, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének, illetve a Magyar Érdemrend középkeresztjének birtokosa.

De talán nem is a sok cím, fényes siker, ragyogó eredmény a legfontosabb. Hanem az, hogy hős volt. Legendák, apáról fiúra szálló csodálatos történetek, és egy felülmúlhatatlanul varázslatos kor hőse. Félelmetes kezdősebességével, káprázatos technikai tudásával és lenyűgöző játékintelligenciájával, mint egy művész, valósította meg önmagát a játéktéren, s mozgatta, irányította, vezényelte csapatát. Sportolóként zseniális volt, emberként pedig olyasvalaki, aki életútja során nem egyszer emelkedett felül kisszerűségen, balszerencsén és gáncsokon, s közvetlenségével, kedvességével, szerénységével igazi úr tudott lenni – a pályán, és azon kívül egyaránt.

Elmondhatatlan, mennyivel szegényebbek vagyunk most, nélküle. Ráadásul úgy, hogy mindaz a csoda, amivel a lelátók népét elvarázsolta, lehangoló módon gyakorlatilag egyáltalán nem maradt fönn – a rendszer, melyben élt, rövidlátón, sőt ostobán megfosztotta az utókort attól, hogy felvételekről élvezhesse, bámulhassa Göröcs János, és ihletett társai előadásait. Ilyen módon nagysága kizárólag a róla szóló, hol vidám, hol felemelő elbeszélésekben, sztorikban, az emlékekben, és a szívekben él tovább.

Kötelességünk ápolni emlékét, sosem elfelejteni őt, és megpróbálni méltónak lenni hozzá. Bízzunk benne, és tegyünk azért, hogy ez a feladat ne haladja meg az erőnket, ne haladja meg a lényegénél fogva egy és oszthatatlan újpesti közösség erejét!

Isten vele, Titi bácsi! Mindent köszönünk.

K.L.